Tegnap visszaírt nekem 3 hónap után az az ember, akiről augusztusban még el sem tudtam képzelni, hogy pár héten belül kikerül az életemből. Mondhatni örökre...

Tehát, egy se veled se nélküled kapcsolatot képzeljetek el, amibe leginkább én kapaszkodtam. Ez már csak azért is fura, mert semmiféle ésszerű magyarázattal nem tudtam megindokolni miért. Sosem voltam a hirtelen szerelembe esős típus, sőt, kifejezetten féltem attól, hogy talán soha nem leszek képes ragaszkodni senkihez sem igazán. Aztán megjelent ő a semmiből, pont amikor eldöntöttem tavaly márciusban, hogy kicsit hanyagolom a randizást. Visszautasítottam, tepert, egyre érdekesebb lett de igazából az első pillanattól kezdve volt benne valami. Nem tudom közületek valaki érzett-e már ilyet, minden esetre nehéz elmagyarázni. Az idő múlásával azonban az volt a legfájóbb, hogy látszólag ő ezt nem érezte. Normál esetben ilyenkor pattintottam volna már az illetőt, amikor látom, ő nincs annyira oda értem. Ez más volt, leírhatatlanul erős vágyat éreztem arra hogy vele legyek. Nem úgy, inkább a jelenlétére, nagyon akartam hogy ott legyen, megöleljen és ha nem is mondd semmit, de érezteti: ő is érzi amit én.
Ez természetesen a fejemben lévő álomvilágon kívül sehol sem történt meg. Hosszú hónapok elviselhetetlen vergődése és hisztirohamai után végül megszakítottam vele a kapcsolatot nagy nehezen, bár 3 hét múlva még egy részeg hajnalon dobtam neki egy üzenetet Facebookon (amit tudtam, hogy nagy ritkán használt csak), már nem is tudom pontosan mit. Mindez októberben történt. Tegnap visszaírt.

Azóta az este óta heteken keresztül állt meg egy-egy másodpercre a szívverésem, amikor üzenetet kaptam. Lejátszottam ezerszer a fejemben mit írhat, én mit válaszolok, de megszokhattam volna már, hogy ez vele soha nem úgy történt, mint ahogyan elképzeltem, így most sem. Ettől függetlenül szép lassan összeszedtem magam, szereztem új barátokat, megismertem remek embereket, elutaztam egy hétre is és megismertem valakit, aki végre tényleg úgy bánik velem, ahogyan azt egy nő megérdemli. Erre, mintha csak megérezte volna, tegnap írt. Bocsánatot kért a késői válaszért, mert ugye ő alig jár fel ide és reméli jól vagyok, tudja jól, hogy egy párként nem működtünk de szeretne a barátom lenni. Részletekbe nem mennék, egy pár valójában aligha voltunk úgy a szó szoros értelmében, de a gondolat, miszerint újra az életembe engedhetném nagyon csábító volt. Csak hát itt van egy friss kapcsolat kibontakozóban. S várjunk csak, megérdemli ő egyáltalán? Ett a fene meg kell hagyni. Aztán váltottunk még pár szót mire kibökte, örülne, ha valamikor elmennénk kajálni. Csak úgy tudjátok, to catch up... Erre úgy éreztem akkor, abban a pillanatban képtelen lettem volna megfelelő választ adni, tehát inkább félretettem az egészet mondván alszok rá egyet. Ma reggel azonban láttam egy videót, s bár addig eszembe se jutott az egész, ettől újra szem elé került az ügyünk, de már más megvilágításban.

Egy érdekes pár perces videó volt arról, mennyire meghatározó az önmagunkkal való kapcsolat az élet minden területén. Az előadó mondott egy jó példát is, ami felnyitotta a szemem. Tegyük fel van egy ember, aki nem szereti magát kellőképp, így hiába is lenne valaki aki szeretné, el fogja taszítani magától azt a személyt. Miért? Mert egyszerűen nem képes elfogadni, hogy valaki szereti őt mivel önmaga sem képes ezt az érzést táplálni saját maga felé. Inkább - tudatosan vagy tudattalanul - olyan embereket kezd maga köré vonzani, akik fájdalmat okoznak neki valamilyen formában. Elkezd igyekezni megfelelni nekik, visszajelzést, szeretetet kicsikarni tőlük, még ha tudja is, ez szinte lehetetlen, mert ők azok akik elvesznek és nem adnak. Lehet ez egy kissé extrém példa, de tökéletesen leírja a helyzetünket. Szerencsére már más a helyzet, pár hónap alatt szépen összekapargattam a darabkáimat és immáron gőzerővel dolgozok az életemen inkább több mint kevesebb sikerrel. Alapvetően boldogabb vagyok, jól érzem magam a bőrömben, új hobbim van, újra írok, utazások is kilátásban vannak, s nagyjából mindenem megvan, amit akartam, ugyanakkor ténylegesen megvan mindenem amire szükségem van. Ennél már több pedig aligha kell, hiszen a szükséges dolgokon kívül minden egyéb bónusz, ezt szokta a barátom mondogatni, s csak most fogtam fel igazán mennyire igaza van.

Hogy ebből nektek leszűrhető-e valami tanulság nem tudom, minden esetre valamiért fontosnak tartottam megosztani.

Kétségkívül 2016 volt eddigi életem egyik legnehezebb éve, ugyanakkor még soha nem változtam és tanultam ennyit 12 hónap alatt, mint most. Érdekes dolog az, hogy akiről mondjuk 3 hónapja még úgy gondoltad, ő a nagybetűs Ő, ma már csak egy újabb idegen arc a Manchester belvárosában hömpölygő tömegben, s hogy egyes barátságok milyen elképesztő módon meg tudnak szilárdulni a több ezer kilométeres távolság ellenére is. Vagy mennyire másképp gondolkodsz dolgokról most, mint egy éve januárban.

Emlékszem az idei évnek tulajdonképpen semmi nélkül indultam neki. Épp egy húzós csetepaté kellős közepén kapálóztam pontosan egy éve miközben igyekeztem rendezni a pénzügyi helyzetem, na meg persze a magánéletem. Aztán minden hirtelen fordulatot vett, elköltöztem Peterboroughból, új, nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, elkezdtem megalapozni későbbi életem, beszerezni papírokat amikre szükségem volt, buliztam, jól éreztem magam. 2016 szélsőséges év volt számomra: nem volt középút, volt amikor nagyon elengedtem magam és szimplán csak élveztem a pillanatot, de sokszor volt, hogy a depresszió, magány és elveszettség érzése voltak az egyetlen dolgok, amiket képesnek véltem érezni.
Változott a zenei ízlésem, az életkörülményeim, a lehetőségeim, az emberek körülöttem. Egyszóval minden. De tudjátok mire vagyok a legbüszkébb? Még egyetlen olyan pillanata sem volt az életemnek, amire fájdalmasan azt mondhatnám, bár soha ne történt volna meg, s szerintem ez az ami tükrözi, én tényleg nem csak próbálom de többnyire aszerint is élem az életem amit gondolok/mondok másoknak magamról. Talán ebben változtam a legtöbbet. Ma már nem igazán foglalkoztat ki, mit mondd rólam vagy épp mikor ítélik el a tetteim. Rájöttem, hogy akármit is teszek, nem tudok mindenkinek megfelelni, holott éppen ez a cél lebegett a szemem előtt régebben. Nem vagyok naiv, de megtanultam bízni nemcsak másokban, de a saját megérzéseimben is. Már nem igyekszek lenyűgözni másokat, hanem azt figyelem ők mennyi energiát fektetnek a köztünk lévő kapcsolatba. S végezetül, ami az év legnagyobb tanulsága, egyben tudom, hogy az egyik legnagyobb klisé is: az élet minden percéért hálásnak kell lennünk, szeretni még azt a keveset is amink van és tudni, bízni, hogy az élet ténylegesen értünk történik, ha hagyjuk végre megtörténni. A legnagyobb merészség egyes helyzetekben, amikor egyszerűen csak rábízzuk magunkat a sorsra, Istenre, univerzumra vagy szimplán csak a következő pillanatra, kinek mi tetszik.

Az én mottóm 2017-re nem más, mint ez az idézet az egyik általa legnagyobbra tartott embertől a világon:

You create your own universe as you go along. The stronger your imagination, the more variegated your universe. When you leave off dreaming, the universe ceases to exist.

Mindenkinek sikerekben, boldogságban, barátokban, családban és jólétben gazdag új évet kívánok! Nektek megvan már a mottótok?

Huh. Egy újabb kemény napon vagyok túl.

Szóval amikor épp csak eldöntöttem, hogy spórolok végre (szerintem születésem óta ígérgetem ezt magamnak, ez a baj azzal, ha hedonista az ember lánya) véletlenül eszembe ötlött, hogy el kéne menni venni olyan uniball toll/filctoll mittudoménmit, mert pont tegnap szereztem be egy notebookot, amibe végre rajzolgathatok kedvemre. Égető vágyat éreztem ezen íróeszközök megkaparintására, hisz' egy olyan toll nélkül nem élvezet a rajzolás számomra, tehát elballagtam a Tescoba. Igen, pont azután, hogy munkában eljátszottam mennyire beteg vagyok (a miérteket nem boncolgatnám itt, de legyen elég annyi, hogy minden okkal történik). Tehát elmentem, találtam is 4 fontért egy 6-os pakkot, sokallottam érte a pénzt meg nem is, álldogáltam a tollak fölött vagy öt percet mire elindultam a ruhaosztály felé. MERT ÉPP SPÓROLOK, értitek. Ekkor bizony megláttam a felsőt, amivel már oly régóta szemeztem és le volt árazva. A történet végét jól sejtitek.

De mit is akartam én ebből kihozni? Ja, hogy mennyire érdekes véletlenek történnek az életünkben. Mint például ma, amikor vásárlás után pont el akartam menni pénzt levenni buszhoz ( :'( ), írt a munkatársam merre járok, mert hazavinne ha már nem éreztem jól magam. Tudjátok én régen nagyon hittem ebben, aztán egy rakás dolog történt/változott az életemben és szép lassan elkezdtem befásulni, hiába ígértem meg magamnak, hogy nem felejtek el önmagam lenni. Más lenni. Hinni.
Sajnos elfelejtettem egy időre, s piszok sok energia kellett kimászni ebből a bár kellemesen meleg, de büdös pöcegödörből. Erős a hasonlat, ám meglepően pontos. Ebből fakadóan pedig itt egy kérdés: miért azonosítjuk a felnőttséget, érettséget a befásultsággal? Miért gondolja a nagymamám, ha már itt tartunk, hogy csak mert nem tépem szálanként a hajam a pénz miatt vagy mert még nem döntöttem el mit is szeretnék kezdeni pontosan az életemmel, akkor éretlen vagyok? Miért tartja a társadalom a már fiatalon kiégett, állandóan görcsös embereket felnőtteknek, a pozitívan (nem a naivitásra gondolok ez alatt) gondolkodó, bizakodó személyeket pedig éretlen idiótáknak? Egyáltalán mi a definíciója a felnőttségnek és mikor számítunk igazán érettnek?

Őszintén szólva kicsit dühít is a dolog. Megjártam mindkét oldalt, éveket pazaroltam el állandó görcsölésre olyan dolgokkal kapcsolatban, amik lényegében csak a fejemben léteztek még, ugyanakkor volt egy nagyon nyugodt, szép időszak is eddigi életem során, amikor minden probléma ellenére megőriztem a hidegvérem és bizakvó tudtam maradni. Akkor most tippeljétek meg melyik módszerrel vittem többre?
Ha nem hisztek a pozitív gondolkodásban, vagy a "vonzás törvénye" nektek már túl ezo az is teljesen rendben van, ettől függetlenül tegyetek egy próbát. Nekem a legszembetűnőbb változást a szép, nyugodt időszakot felváltó ismét mindenen görcsölő brigi mutatta meg. Elég volt 3 hónap, hogy visszarázódjak a mindennapos panaszkodásba, depresszióba, aminek a gyümölcse nem csak a saját közérzetem romlása lett látszólag mindenféle szignifikánsabb előzmény nélkül, de lehetőségeim, látóköröm és általános jólétem is jelentősen romlott pár hónapra, amíg hatalmas erőfeszítések árán (egyáltalán nem túlzok) kirugdostam magam a gödör aljáról. Ami ezután jött - folyamatos, fárasztó, ámbár hatásos "fake it till you make it" magatartás után azonban érezhetően rendberázódott az életem. Nekem pedig ez elég bizonyíték arra, hogy még ha valaha ismét vissza is esnék, hamarabb felismerjem a problémát, s eljussak odáig a pontig amikor már nem ugrok birkaként ugyanabba a szakadékba újra és újra, hanem tudatosan kikerülöm azt.

Tehát számomra mit jelent az érettség?
Amikor vannak céljaid és nem félsz értük dolgozni. Amikor nem rágódsz azon, ki mit gondol/mond rólad vagy a terveidről, mert megvan a saját életed és képes vagy felmérni a saját értéked aminek mindig, mindenkoron tudatában is maradsz. Amikor pozitív vagy - nem hülye, hanem pozitív, látod a nehézségeket, tisztában vagy a buktatókkal, ennek ellenére hiszel, próbálkozol de mindenek előtt nyugodt szívvel mész minden este aludni bármi is legyen a végkimenetele a döntéseidnek. Nem ragadsz benne a sz.rban (bocsánat), csinálod amiben hiszel és hiszel abban amit csinálsz. Hiszel az életben, meglátod a dolgok végeláthatatlan egymásbafonódását, mennyire egyszerű mégis bonyolult hely a világ, s végezetül: nem állsz be a sorba. Önmagad maradsz és nem szégyelled ezt egy kicsit sem. Független és hiteles vagy annyira, hogy az álmaidnak élj, mindezt a realitás talaján maradva, nem csak beszélsz eszményekről, de saját életedet állítod példaként azokhoz a dolgokhoz, amiben hiszel.

Az érettség maga a legszebb egyensúlyi állapot, amiben álmaink és a kemény munka jól megférnek egymás mellett, na meg ahol a pap nem bort iszik és vizet prédikál...
Ha pedig a nyugalmam egyesekben azt a benyomást kelti, hogy pont teszek mindenre, azt még túlélem valahogy, az önáltatást viszont nem biztos...