Huh. Egy újabb kemény napon vagyok túl.

Szóval amikor épp csak eldöntöttem, hogy spórolok végre (szerintem születésem óta ígérgetem ezt magamnak, ez a baj azzal, ha hedonista az ember lánya) véletlenül eszembe ötlött, hogy el kéne menni venni olyan uniball toll/filctoll mittudoménmit, mert pont tegnap szereztem be egy notebookot, amibe végre rajzolgathatok kedvemre. Égető vágyat éreztem ezen íróeszközök megkaparintására, hisz' egy olyan toll nélkül nem élvezet a rajzolás számomra, tehát elballagtam a Tescoba. Igen, pont azután, hogy munkában eljátszottam mennyire beteg vagyok (a miérteket nem boncolgatnám itt, de legyen elég annyi, hogy minden okkal történik). Tehát elmentem, találtam is 4 fontért egy 6-os pakkot, sokallottam érte a pénzt meg nem is, álldogáltam a tollak fölött vagy öt percet mire elindultam a ruhaosztály felé. MERT ÉPP SPÓROLOK, értitek. Ekkor bizony megláttam a felsőt, amivel már oly régóta szemeztem és le volt árazva. A történet végét jól sejtitek.

De mit is akartam én ebből kihozni? Ja, hogy mennyire érdekes véletlenek történnek az életünkben. Mint például ma, amikor vásárlás után pont el akartam menni pénzt levenni buszhoz ( :'( ), írt a munkatársam merre járok, mert hazavinne ha már nem éreztem jól magam. Tudjátok én régen nagyon hittem ebben, aztán egy rakás dolog történt/változott az életemben és szép lassan elkezdtem befásulni, hiába ígértem meg magamnak, hogy nem felejtek el önmagam lenni. Más lenni. Hinni.
Sajnos elfelejtettem egy időre, s piszok sok energia kellett kimászni ebből a bár kellemesen meleg, de büdös pöcegödörből. Erős a hasonlat, ám meglepően pontos. Ebből fakadóan pedig itt egy kérdés: miért azonosítjuk a felnőttséget, érettséget a befásultsággal? Miért gondolja a nagymamám, ha már itt tartunk, hogy csak mert nem tépem szálanként a hajam a pénz miatt vagy mert még nem döntöttem el mit is szeretnék kezdeni pontosan az életemmel, akkor éretlen vagyok? Miért tartja a társadalom a már fiatalon kiégett, állandóan görcsös embereket felnőtteknek, a pozitívan (nem a naivitásra gondolok ez alatt) gondolkodó, bizakodó személyeket pedig éretlen idiótáknak? Egyáltalán mi a definíciója a felnőttségnek és mikor számítunk igazán érettnek?

Őszintén szólva kicsit dühít is a dolog. Megjártam mindkét oldalt, éveket pazaroltam el állandó görcsölésre olyan dolgokkal kapcsolatban, amik lényegében csak a fejemben léteztek még, ugyanakkor volt egy nagyon nyugodt, szép időszak is eddigi életem során, amikor minden probléma ellenére megőriztem a hidegvérem és bizakvó tudtam maradni. Akkor most tippeljétek meg melyik módszerrel vittem többre?
Ha nem hisztek a pozitív gondolkodásban, vagy a "vonzás törvénye" nektek már túl ezo az is teljesen rendben van, ettől függetlenül tegyetek egy próbát. Nekem a legszembetűnőbb változást a szép, nyugodt időszakot felváltó ismét mindenen görcsölő brigi mutatta meg. Elég volt 3 hónap, hogy visszarázódjak a mindennapos panaszkodásba, depresszióba, aminek a gyümölcse nem csak a saját közérzetem romlása lett látszólag mindenféle szignifikánsabb előzmény nélkül, de lehetőségeim, látóköröm és általános jólétem is jelentősen romlott pár hónapra, amíg hatalmas erőfeszítések árán (egyáltalán nem túlzok) kirugdostam magam a gödör aljáról. Ami ezután jött - folyamatos, fárasztó, ámbár hatásos "fake it till you make it" magatartás után azonban érezhetően rendberázódott az életem. Nekem pedig ez elég bizonyíték arra, hogy még ha valaha ismét vissza is esnék, hamarabb felismerjem a problémát, s eljussak odáig a pontig amikor már nem ugrok birkaként ugyanabba a szakadékba újra és újra, hanem tudatosan kikerülöm azt.

Tehát számomra mit jelent az érettség?
Amikor vannak céljaid és nem félsz értük dolgozni. Amikor nem rágódsz azon, ki mit gondol/mond rólad vagy a terveidről, mert megvan a saját életed és képes vagy felmérni a saját értéked aminek mindig, mindenkoron tudatában is maradsz. Amikor pozitív vagy - nem hülye, hanem pozitív, látod a nehézségeket, tisztában vagy a buktatókkal, ennek ellenére hiszel, próbálkozol de mindenek előtt nyugodt szívvel mész minden este aludni bármi is legyen a végkimenetele a döntéseidnek. Nem ragadsz benne a sz.rban (bocsánat), csinálod amiben hiszel és hiszel abban amit csinálsz. Hiszel az életben, meglátod a dolgok végeláthatatlan egymásbafonódását, mennyire egyszerű mégis bonyolult hely a világ, s végezetül: nem állsz be a sorba. Önmagad maradsz és nem szégyelled ezt egy kicsit sem. Független és hiteles vagy annyira, hogy az álmaidnak élj, mindezt a realitás talaján maradva, nem csak beszélsz eszményekről, de saját életedet állítod példaként azokhoz a dolgokhoz, amiben hiszel.

Az érettség maga a legszebb egyensúlyi állapot, amiben álmaink és a kemény munka jól megférnek egymás mellett, na meg ahol a pap nem bort iszik és vizet prédikál...
Ha pedig a nyugalmam egyesekben azt a benyomást kelti, hogy pont teszek mindenre, azt még túlélem valahogy, az önáltatást viszont nem biztos...